Könyvek
Különórák az óvodában!?


Csak le ne maradjon!

A különórák gyötrelmei és következményei az óvodáskorban

 

 

Bent ülök az óvodai csoportban, kevesen vannak, pedig a „szokásos” óvodai napok egyikét látom. A gyermekek nyugodtan játszanak, amikor egyszer csak hangoskodva megjelennek többen az ajtóban. Megérkeztek az egyik különóráról. Az óvónéni odamegy az órarendhez(!) és szólítja a következő kiscsoportot, készüljenek a következő különórára. És ez így megy szinte minden délelőtt. Torna, úszás, logopédia, hittan, és még sorolhatnám… Aztán jön a délután, és kezdődik a foci, az akrobatikus tánc, a néptánc, a játékos angol (német) óra, a korcsolya és a síelés télen… Aztán még elvisszük a gyermekeinket „külön” fejlesztésre, iskola előkészítőre, és még sok minden másra, ami belefér a napba. Otthon egy kis TV/DVD mese, fürdés, és gyorsan alvás…

 

Tényleg ezt szeretnék a gyermekeink? Vagy mi gondoljuk azt, hogy lemaradnak (végérvényesen!) valamiről? Vagy nem tudunk, nincs erőnk együtt lenni a gyermekeinkkel, ezért kiadjuk őket „szakembereknek” „foglalkoztatásra”? Vagy úgy gondoljuk, szokja meg a gyermekünk, hogy vannak kötelességei, nem lehet egész nap játszani, nem ez az élet! Meg kell edződni, fel kell készülni az iskolára! Nem lehet, hogy a mi gyerekünk lemaradjon, valamilyen hátránnyal induljon (pl. hogy nem beszél már legalább egy idegen nyelvet, vagy nincs hozzászoktatva egy idegen nyelvhez még iskola előtt, és már jó, ha tud úszni, táncolni, focizni…). Le kell fárasztani a gyerekeket, mert nem lehet velük bírni…

 

Panaszkodunk, hogy felgyorsult világban élünk, mi (bezzeg) még egészen más ritmusban éltünk, és közben nem vesszük észre, hogy mi magunk gyorsítjuk fel a ritmust, kényszerítve az óvodákat arra, hogy „kiszolgáljanak” minket. Óvodáink pedig nehezen állnak ellen, mert „szolgáltatnak”, de egyben ki is szolgáltatják a gyerekeket! Minden „józan felnőtt” tudja, hogy nem lehet úgy elmélyülten dolgozni, alkotni, ha rendszeresen megzavarják, ha menni kell valahova, ha állandóan csörög a telefon (hacsak nem ügyfélszolgálatosak vagyunk).

 

Mindannyian azt szeretnénk, ha gyermekeink nyugodtak, kiegyensúlyozottak lennének, ha elmélyült figyelemmel, koncentrációs készséggel kerülnének iskolába, ha készségeik, képességek kimunkáltak, begyakorlottak lennének, ha hosszan és kitartóan foglalkoznának avval, amit éppen csinálnak. Ha jól halljuk ezt a mondatot, akkor a sok-sok külön programmal pontosan ez ellen teszünk. S meg is van az „eredménye” ennek: egyre több a figyelemzavaros, nyugtalan, túlmozgásos gyermek, akik nem tudnak otthon sem elmélyülten játszani, „belefelejtkezni” a babázásba, vagy éppen a legózásba…

 

Az idegrendszer érésekor „magába szívja”, kialakítja a külvilág diktálta ritmus mintázatát. Ha van idő játszani, mert ez a legfontosabb „tanulás, és élet-előkészület” az óvodáskorban, akkor az idegrendszer megtanulja, hogy van idő, és lehetőség a kísérletezésre, a „hibázásra”, a begyakorlásra, a tökéletesítésre, az idegi összeköttetések megteremtésére, stabilizálására. A figyelem is csak úgy tud alakulni, a koncentráció erősödni, ha a gyermeknek hosszú ideje van biztonságban önmagára figyelni. Csak a mi figyelmi terünk által védett nyugalomban képes arra, hogy nem kelljen minden pillanatban a külvilágra figyelni, „készenlétben lenni”, kapkodni. A figyelemfejlesztésnek csak ez az egy útja van! Engedjük a gyermeket hosszú időn keresztül a játékban önmagát próbálgatni, önmagára figyelni, és ehhez a „léthez” csatlakozni. Nem megmondani, javaslatokat tenni, hanem engedni kipróbálni sok mindent. Sikert és „vereséget”, örömet és bánatot, izgalmat. Minden gyermeknek szüksége van arra, hogy megélje ezeket az érzéseket, kipróbálja mire, hogyan reagálhat, hogyan érdemes, mi viszi előre… A játék bensőséges helyzetei adják meg számára azt az élményt (és idegrendszeri lenyomatot), hogy a tanulási folyamat kezdetekor sok próbára, türelemre, kitartásra van szüksége, és csak az automatizmusok kialakulása után lehet gyorsítani! Amikor már nem kell figyelni minden apró lépésre, hanem rá lehet bízni az idegrendszer „tanultságára” a folyamat nagy részét.

A túl sok különóra nagyon megterheli, fárasztja az idegrendszert. Gyors tempójával, elvárásaival, teljesítmény-centrikusságával hamar elvész benne a próbálgatás, a sok idő adta kimunkálási lehetőség. Az idegrendszer felbolydul, nincsenek kellően stabilizálódott, nyugodt kapcsolódások, a viselkedés izgatottá, nyugtalanná, békétlenné válik.

A gyerekek ebben a korban a kezdeményezések nagy csodáját élik meg (Erikson, 1991) a játékban, a társas kapcsolatokban, s csak a következő életszakasz, a kisiskoláskor fókuszában jelenik meg a teljesítmény! Ha túl hamar „lehozzuk” ezt az életkor-idegen teljesítményelvárást az óvodába, nem lesz mit adni (ha nincs játék, -és meseélmény-gyűjtés), és újra csak azt élik meg a gyermekek, hogy itt is annyi mindent kérnek tőlük. Pedig ők csak játszani szeretnének, hosszan, boldogan, védetten.



Publikációk


                    gobelorsolya.hu 2005-2008. Minden jog fenntartva. | gobel.orsolya@ovodatar.hu | Honlap: www.radirsoft.hu