Könyvek
Nézze vagy ne nézze?


Nézze, vagy ne nézze?

 

„Mit csináljak vele otthon?… Mit csináljak vele, hogy nyugodtan végezhessem a dolgomat?… Hogyan bírjam rá, hogy egy kicsit csendben legyen? …hogy ne rohangásszon ki percenként, hogy ő most unatkozik?” „Kapcsold be a TV-t!…Mit szeretnél nézni, válassz ki egy DVD-t!…Nézd meg újra azt a filmet!”

 

Elcsendesedik minden, a háttérből, messziről szól a film. A gyerekek végre a TV előtt ülnek. Szemük előtt felfoghatatlan gyorsasággal elkezdenek peregni a képek, változnak a helyszínek, váltják egymást a szereplők. Képzeletüket, érzéseiket, önindította örömteli mozgásaikat, gondolataikat rabul ejti, betölti, aztán „szinte észrevétlenül” kisajátítja, ellehetetleníti, kifosztja, átírja, én-idegenné teszi a képhalmaz. Ha valaki megszólal a nézőközönségből, netán kér valamit, vagy mozog, a többiek azonnal leintik, mert zavaró. Senki senkire nem néz, nem is látják egymást, megszűnnek az érintések, az odafordulás, a beszélgetés, a kérdezés. Minden gyorsan történik, nem lehet lemaradni… Közben pedig fárad a szem, „kisül” az idegrendszer, kiszikkad a lélek.

 

Hogy mi a jó benne? Mozog, beszél, színes, fülbemászó a zenéje, olykor aranyos. De a történet a maga teljességében meg sem jelenik. Van néhány mozzanat, amit a gyerekek felfognak, megértenek, aztán a gyorsaság okán megint „lemaradnak”, majd újra elkapnak egy pillanatot, amit képesek megfogni, feldolgozni, de a történet első látásra nem áll össze.

 

A filmekből hiányzik az idő: a látásra, a meghallásra, felfogásra és megértésre. A képek nem kialakulnak, hanem fényképekké válnak, mozdulatlanná merevednek, ami feldolgozási idő, hely és energia hiányában így is marad. Az emlékezetbe való visszakerüléskor, felidézéskor vagy akár „véletlenszerű helyzetekben” villannak be ezek a rigid, merev képek, lefagyasztják az adott mozgást, ellehetetlenítik a velük való munkát, felesleges és idegen ballasztanyagot képeznek a személyiségben. Végső soron elnyomják azt a hihetetlen gazdag belső, csodálatos világot, amivel minden gyermek rendelkezik.

A gyerekek az óvodáskorban képekben gondolkoznak, képeikhez az „anyagot” azokból a mesékben is használatos ősi képekből merítik, amellyel minden gyermek rendelkezik, intellektuális kapacitástól, egyéb nehézségektől függetlenül. A gyerekek szeretik megmozgatni saját belső képeiket, azokat lassan, lépésről-lépésre felépíteni, gazdagítani, színesíteni, lendületbe hozni. A képekhez és a mozgáshoz emlékek, érzések társulnak, „hőmérsékletük lesz”, emberivé válnak, és azt az élményt adják a gyerekeknek, hogy belső világukat széppé tudják varázsolni, képekkel, érzésekkel feltölteni, és az mind az övék. Nem szorulnak rá külső képekre oly mértékben, amennyire ezt egy film elárasztó képi világa teszi. A túl sok „előre gyártott” kép, (akár mozgókép, akár mesekönyv-kép vagy előrenyomtatott séma-rajz) megbénítja a kreativitást, a gyermeki kifejezésmód szabadságát, és állandó elvárásokat támaszt felnőttes tökéletességével a gyermek bontakozó grafikus kifejezésmódjával szemben. A kész képek láttán minden gyerek nagyon jól tudja, ő OLYAT! nem tud rajzolni, ezért sokszor meg sem próbálja, vagy örökké elégedetlen saját rajzával, és inkább a felnőtteket kéri meg, hogy rajzoljanak neki. Nehezen fogadják el, hogy az a rajz, amit ők rajzolnak, az a maga nemében tökéletes, a sajátjuk, semmilyen más rajzzal össze nem téveszthető. A túl sok előre gyártott képpel, színezőkkel, sémákkal teli, „rajzolni tanító” foglalkoztató füzetekkel, könyvekkel egysíkúvá, színtelenné és unalmassá válik a rajzolás, a belső élmények megoszthatósága minimálisra csökken.

 

Reményeink szerint minden édesanya és óvónéni tudja, hogy a szárnyaló fantázia csak a sémarajzok és színezők nélküli világban mozdul meg. A belső képkidolgozás lehetősége adja alapját a helyzetek megértésének, a „képben levésnek”, a kreatív megjelenítési módnak, a gondolkodás rugalmasságának, az összefüggések felismerésének. Mindez tökéletes előkészítője a majdani iskolai helyzetek átlátásának, a szisztematikus szó -, és mondatépítkezésnek, a történetmesélésnek és fogalmazásnak, a matematikai és logikai képességek elsajátításának.

 

A TV helyzet „szociális analfabétává” teszi a gyermekeket, végső soron magányosságra ítéli őket azzal, hogy kiemel a családi történésekből, megfoszt a szeretet megnyilvánulás ezernyi apró jelétől, aminek következtében lassan kihűlnek. A szeretetteljes megnyilvánulások megtapasztalásának hiányában nincs minta a gyengéd kapcsolatkezdeményezésre, a viselkedésben megjelenik a szögletesség, a darabosság és a durvaság. Ha kilépnek ebből a magára hagyatott világból, nehezen találnak utat a társakhoz, testvérekhez, erőszakosan, vagy bohóckodva keresik a figyelmet, ami miatt az óvodában, iskolában hamar megkaphatják a beilleszkedési nehézséggel küszködő gyerek „priuszát”.

 

Higgyünk és bízzunk abban, hogy minden gyermek örömmel ajándékozza oda belső kincseit, ha a felnőtt szeretettel fordul felé, ha elfogadja a maga egyediségében. Minden belső kép kincs, és a gyerekeknek mindenre van saját képük!  Ezek a képek a maguk gyermeki természete szerint nincsenek teljes fedésben a külső realitással, de tökéletes megegyezést mutatnak a gyermek belső realitásával (gondoljunk a felnőtt számára elképzelhetetlen színű, formájú dolgokra, vagy akár az össze nem illő dolgok gyermeki összefüggésbe hozására, mint pl. egy sárgatörzsű pillangófa….).

 

Varázslatos világ bontakozik ki a szemünk előtt, ha elfogadjuk ezt a gyermeki ajándékot minden realitáshoz közelítő -  kényszerítő próbálkozás nélkül, minden javító szándékú megjegyzés, bírálat nélkül. A mi ajándékunk pedig az a felnőtt öröm, amit a gyermekek bizalmában megélünk.



Publikációk


                    gobelorsolya.hu 2005-2008. Minden jog fenntartva. | gobel.orsolya@ovodatar.hu | Honlap: www.radirsoft.hu