Könyvek
Testvérek, az elkötelezett életkísérők


Testvérek, az elkötelezett „életkísérők”

 

Test és vér…. Olyan kötelékek, amiket nem kezdhet ki semmilyen erő, konfliktus, neheztelés, harag…. Kötélerős kötés. Mindig, minden helyzetben.

 

Tényleg mindig és minden helyzetben ilyen erős a kötelék? Tudnak erről maguk az érintettek is? Az előttünk született, aki talán úgy érzi, elraboltak tőle „mindent”? Az utánunk születő, aki veszélyezteti a helyzetünket? Mi, középen, az állandó készenlétben lévők, harcolunk, hogy megvédjük a „jussunk”? Talán jobb egyedül?

 

Mit is kellene nekünk felnőtteknek tennünk, hogy jobban elfogadják, szeressék egymást? Hogy ne veszekedjenek annyit? Hogy megbékéljenek egymással?

A régmúltban nagyon egyértelműen rendelkezett a szokásjog: az első örökölte a vagyon nagy részét, s kapott beavatást a család ügyeibe, titkaiba. A többieknek is kijelölt pályájuk volt. Az utolsó lány dolga volt a szülők ápolása.

Manapság nincsenek írott, merev szabályok, de mégis úgy érezzük, hogy valamilyen szinten van létjogosultsága mindannak, amihez az elődeink tartották magukat. Elvárások vannak, amik tovább élnek, és a forma sem lehet más, az elsőszülött kapja a legtöbbet, amíg a kicsi meg nem érkezik. „Mindent” odaadunk az elsőnek: időt, figyelmet, a legjobbat mindenből, saját kereteink között. A második több rutint, de talán kevesebb időt, és másfajta figyelmet kap. Mindig változik valami… De a legnagyobb számára látszólag véglegesen elvész az a fajta szoros együttlét, amit megkaphatott, ameddig nem volt a „kicsi”. Sokszor úgy érzi, állandó riadókészültséget kell fenntartania ahhoz, hogy kivédje a „távollétében”, akár alvásidejében a kicsinek juttatott plusszokat. Képes olykor a végsőkig elvinni a dolgokat: bántja a kicsit, vagy bántja önmagát (pl. nem eszik, vagy nem játszik, nem alszik…) Így ír egy édesanya: „Kislányom nálánál 2 évvel fiatalabb öccse megérkezése után nem hajlandó délután aludni, ami egyértelműen abból fakad, hogy nem kíván teret adni a kicsivel való külön foglalkozásnak.”

Ennek a kislánynak „ellenőrizni kell” a szülők minden lépését, egy percre nem csukhatja le a szemét… Milyen igazságtalanság történne, ha ő nem lenne résen?

El tudjuk képzelni, milyen fárasztó lehet mindez egy kisgyermek számára? És innen már csak egy lépés, hogy megjelenjen egy kialvatlan, fáradt, nyűgös, hisztis gyerek, a „másik oldalon” pedig egy kialvatlan, fáradt és tehetetlen szülő…

 

Ha perspektívájában nézzük a testvéri köteléket, akkor minden egyes életkornak megvan a maga testvér-specifikuma: természetes konfliktusa, és annak feloldása. Ha a legnagyobb szemszögéből figyeljük meg a folyamatot, akkor a kicsi várása az első lépés. Az édesanyával, a családdal együtt megélt öröm, a várakozás, a kisgyermek szempontjából még nem belátható következményekkel. A környezet, a tér átalakítása, mint bevezető, aztán a kicsi tényleges megérkezése, és az anyával való együttléte regresszióra csábítja a nagyokat. Ők is kicsik szeretnének lenni, cumiznak, gügyögnek, babásan viselkednek, átveszik a kicsi „eszköztárát”. Én engedem ezt a korban való visszaugrást avval, hogy mindig, minden egyes alkalommal visszajelzem a nagynak, hogy úgy látom, ő most kicsi szeretne lenni. Bármikor tehet úgy, mintha kicsi lenne, de avval együtt jár az is, hogy nem tudok vele legózni, építeni, sétálni menni, játszóterezni…, úgy kell vele bánnom, és úgy kell hozzá beszélnem, mint a kicsihez. Megnyeri a kicsi privilégiumát, de „elveszti” a sajátját. Hamar rájön ő is erre. Ha újra nagy szeretne lenni, mindig „lezárom a kicsi korszakot”: „Látom, újra nagylány/nagyfiú vagy, hallgatlak, mit szeretnél, hogyan folytassuk”.  Egyre inkább kezébe adom a döntést: kicsi akar lenni, vagy „nagy”. Ne kételkedjünk a válaszban (legalábbis hosszú távon ne)!

3 éves kor körül, az éntudat kialakulásával, az emlékezés megerősödésével, a mintha tudat megjelenésével sokkal több eszközünk van a testvérség, s benne a „saját hely” megtalálására. Ebben a korban a saját „életmesék” kelthetők életre. Meséljünk nagylányunknak, nagyfiúnknak arról, milyen szeretettel, örömmel vártuk Őt, milyen volt Ő kicsinek, mi mindent szeretett csinálni, mivel, hogyan játszott. Tegyük teljesen egyedivé (minthogy az is) az ő kisgyermekkorát. Még egy nagyon fontos lépést ne felejtsünk el: hogy Ő az elsőszülött. Látszólag nem fontos, de mégis nagyon fontos! (Ha keressük, kérdezzük meg: „Hol van az én drága elsőszülött nagylányom, nagyfiam?” Ha meg akarjuk erősíteni: „Tudod, Te vagy az egyetlen elsőszülött nagyfiam, nagylányom…” „Büszke vagyok Rád!” – és még sok hasonló mondat! Óriási ereje van ezeknek a szülői hatalommal megerősített megfogalmazásoknak!)  Fényképek (nem a computerből!!!), és a videó-bejátszások nagy segítségünkre lehetnek a „mesélésben”! Meséljünk, mert ez a mese a legszebb ebben az időszakban. Megunhatatlan a gyermekeknek, öröm a szülőnek a kapcsolat megerősítésében.

Az óvodáskor az együttlétre való tanítás-tanulás nagy ideje. Arra tanítom rá a gyerekeket, hogyan tudnak jól együtt játszani (ez a legfontosabb), együtt lenni, egymást segíteni. A közvetítő mindig én, a felnőtt vagyok. Tőlem tanulják meg a mozdulatokat, a szavakat, a szófordulatokat (milyen jó aztán visszahallani a jót!). A mit szabad, mit nem kategóriákat, a konfliktusfeloldásokat. És a nagy ugyanúgy tanítja a kicsit, ahogy tőlem hallotta. Ez a korszak a Jelenlétről szól, így nagybetűvel. Jelen vagyok közöttük, és megtanítom Őket, hogyan fogják tudni megbecsüléssel, odafigyeléssel egymást szeretni felnőttként is.

 

Egy 6év 9 hónapos kislány rajza jut eszembe. Ő, ebben az esetben a „kicsi”, aki mindig arra törekszik, hogy „behozza” vagy akár túl is szárnyalja az idősebb testvért, míg rá nem jön arra, hogy az ő dolga nem az idősebb után szaladni ugyanazon az úton, hanem megtalálni a saját útját, hangját, játékát, erejét. Mint ahogyan ez a nagylány tette. Egy varázsjáték során világítótoronnyá változott, s a játékban megélteket a következőképpen fogalmazta meg: „A hajó hátrafelé sem tudott elindulni, mert ott volt a halacska, előre meg azért, mert a Peti (bátyja) úszkált a tengerben. A fényemmel meg tudtam mondani a hajó vezetőjének, hogy várjon az indulással. Peti megköszönte nekem, hogy kiálltam érte.” Peti – lássuk be – elég szorult helyzetben van a part és a hajó között… Innen csak a világítótorony fénye tudja megmenteni.    

Sokat segít az odafigyelés megtanulásában, az egymás kölcsönös elfogadásában az óvodai gyermekközösség, és az ezen feladatot felvállaló óvónői hozzáállás. A korszak végére, úgy 6-7évesen már sokszor jóleső módon válunk „feleslegessé” a játékukban, az együttlétükben.

Az iskoláskor természetesen felelős magatartása kiterjed a testvéri kapcsolatra is. A nagyot meg nem terhelő időben és helyzetben sokmindent ráruházhatunk. Segít a kicsi(k) ellátásában, rövid ideig tartó vigyázásukban, irányítja, szervezi a játékot. Ilyenkor leginkább arra vigyázok, abban segítem őket, hogy megtalálják a játék és a nem játék közötti határt. Így sokszor csak egyetlen kérdést teszek fel, amikor számomra már „vadulássá” változik a helyzet: „Ez még játék?” És meghallgatom mindegyik felet! Olykor meglepően éretten tudnak válaszolni, hogy mitől változik a játék fájdalommá, haragos odacsapássá. Rövid átgondolás után újra megpróbálkoznak finomítani a játékon, képesek jobban tekintettel lenni a másikra.

9-10 évesen már igazi egymásra figyelés formálódik, megjelennek a közös titkok, a „más nem hallhatja beszélgetések”, a közös összefogás valami ellen, vagy valamiért. Az utóbbi remélhetőleg egyre többször, ha rá tudunk világítani a különbségre. Olykor közös lesz a baráti társaság is, ami újabb megtartó erőt jelenthet.

A serdülő- és a felnőttkor már a testvériség igazi értelméről szól: arról az elkötelezettségről, ami a szeretetteljes kísérésről szól. A szülők „dolga” pedig, hogy mint pár egymás felé forduljanak, felkészüljenek a nagyszülői feladatokra, és megerősítsék a kísérők szerepét: a testvérekét, az unokatestvérekét, a keresztszülőkét, hogy jó kezekben tudhassák, hagyhassák „Kincseiket”.      


A cikk a Lurkóvilág című óvodai folyóirat számára készült.

Publikációk


                    gobelorsolya.hu 2005-2008. Minden jog fenntartva. | gobel.orsolya@ovodatar.hu | Honlap: www.radirsoft.hu